A hamis mítosz

Berend T. Iván

Ma már sokan elfelejtik, hogy Nyugat-Európa országai a vegyes gazdaság keretei között érték el legnagyobb sikereiket 1950 és az 1970-es évek között, amikor is a gazdaság egynegyede, helyenként fele állami tulajdonban volt, s az állami beavatkozás, mint például Franciaország vagy akár Japán esetében is, négy-, illetve ötéves tervekkel vezérelte a modernizálás sikeres programjait - említi meg lapunknak adott interjújában Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a University of California professzora.

Szerinte a válság egy új fejezet kezdete nem csupán a világ, de Magyarország számára is. Hogy képes-e élni vele? A valóságos bajok mérhetetlen felnagyításával, egyedi magyar tragédiaként való beállításával, bénító pesszimizmussal semmiképp.

- A jelenlegi válságot mindenki valamilyen korábbihoz akarja hasonlítani. Nem teheti mássá a krízis lefolyását a gyors információáramlás, a globalizáció, a problémákra adott közös válaszok lehetősége?

- A mai pénzügyi válsághoz nem volt hasonló 1931-1932 óta. Ennek ellenére a mai helyzet mégsem hasonlítható az 1929-1933-as nagy válsághoz, ami a mezőgazdaság és az ipar összeomlásával indult, és ez rántotta magával a bankrendszert. Ma az ipar és az agrárium válságáról nem beszélhetünk, inkább spekulációs pénzügyi krízisről van szó, ami természetesen kihat a gazdaság egészére. Továbbá az ázsiai gazdaság, a világgazdaság motorja legfeljebb valamelyest lelassul, de nem süllyed mély árokba. Mindez kedvezőbb körülményeket teremt, mint a nagy válság idején. Ami ma kedvezőtlenebb, az éppen a világgazdaság és a bankrendszer globális összefonódása, ami végül is egyetlen országot sem hagy érintetlenül. Az izlandi bankcsődök például a legközvetlenebb hatással vannak Angliára, s a magyar bankrendszer több mint nyolcvan százaléka külföldi tulajdonban van - az anyaintézetek válsága tehát magyarrá is válik.

- Maradván a prognózisoknál: lesz-e tisztulás?

- A kérdésre csak akkor lehet választ adni, ha megértjük a mai problémák okait. A bajok gyökerét az 1970-1980-as évek gazdasági filozófia- és gazdaságpolitika váltásában kell keresnünk. A második világháború végén a kor egyik legzseniálisabb közgazdásza, az angol John Maynard Keynes és Roosevelt elnök pénzügyminisztere, Henry Morgenthau kikovácsolta a híres Bretton Woods-i megállapodást. Ennek lényege a nemzetközi pénzpiac szabályozása volt, nem utolsósorban a fix valutaátváltási árfolyamok bevezetésével. A keynesi szabályozott piacgazdaság politikája az 1930-as évektől és különösen a háború utáni Európában uralkodó közgazdasági nézet és gyakorlat lett. Bretton Woods olyan szilárd nemzetközi kereteket biztosított a pénzpiac szabályozásával, melyek között kibontakozhatott a világtörténelem legnagyobb európai prosperitása. Ma már sokan elfelejtik, hogy Nyugat-Európa országai a vegyes gazdaság keretei között érték el legnagyobb sikereiket 1950 és az 1970-es évek között, amikor is a gazdaság egynegyede, helyenként fele állami tulajdonban volt, s az állami beavatkozás, mint például Franciaország vagy akár Japán esetében, is négy-, illetve ötéves tervekkel vezérelte a modernizálás sikeres programjait. A pénzpiac szigorú szabályozása az 1970-es évekig fennmaradt Nyugat-Európában.

- Ön szerint a sikerek után mikor jelentkeztek az első bajok?

- Az 1973., majd 1979. évi olajválságok során a keynesi szabályozott piacgazdaság külső hatások következtében működésképtelenné vált. A keresletnövelés, az állásteremtés politikája, amelyet az állam mérsékelt inflációs politikával finanszírozott, nem működött tovább, sőt növelte az amúgy is elszabaduló inflációt. Közgazdasági paradigmaváltás következett be, a Friedrich Hayek és Milton Friedman nevével fémjelzett neoliberális közgazdasági filozófia hódított teret, melyet a két közgazdász 1974-es és 1976-os Nobel-díja is fémjelzett. Ronald Reagan és Margaret Thatcher révén ez a politika az 1980-as években meghatározó irányzattá izmosodott. Jelmondata az állam kivonulása volt a gazdaságból, és a keynesi szabályozott piacot az önszabályozó piac koncepciója és gyakorlata váltotta fel. E szerint a piacot semmi más nem szabályozhatja, csak maga a piac, mely belső automatizmusai révén mindent megold. Ha nincs beavatkozás és állami szabályozás, az nemcsak a gazdaságot virágoztatja fel, de megoldja a társadalmi problémákat is. Friedman úgy véli, a jóléti állam is káros beavatkozás, hiszen maga a piac biztosíthatja legjobban a nyugdíjakat, az egészségügyi ellátást, sőt az oktatást is, amiért minden állampolgár maga felelős, magának kell megtakarításai és biztosításai révén ezt megteremtenie családjának. Érdekességképpen: még az a nézet is elterjedt, hogy Franklin Roosevelt elnök válságkezelése, a New Deal néven ismert közmunkák révén állást teremtő állami beavatkozási politikája 1929-1933-ban káros volt, mert csak elmélyítette a válságot. A piac állami szabályozása az emberi-állampolgári szabadság veszélyeztetése is.

- Azaz minél több a szabályozó, annál több a fölös fék?

- E gondolat jegyében számolták fel a nyugat-európai vegyes gazdasági rendszert, privatizálva az állami vállalkozásokat. Nixon elnök 1971-ben lerombolta a Bretton Woods-i nemzetközi pénzpiaci szabályozást is. Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher angol miniszterelnök látványos deregulációs politikája új kurzust nyitott. A szabályozásokat Európa-szerte feloldották. Minderre akkor került sor, amikor a világgazdaság a globalizáció korszakába lépett, a világ pénzpiaca, vállalkozási szférája egyre jobban összefonódott, és minden szabályozás nélkül naponta a világkereskedelem értékének sokszorosát kitevő dollárbilliók vándoroltak határokon keresztül. Voltak, akik időben fújtak riadót. Soros György például könyvet is publikált a veszélyekről, amelyeket a globális szabályozás nélküli globális világpiac jelentett. A kapitalizmus összeomlásának lehetőségét is megemlítette. Szabályozásról azonban a felelős kormányok és a szakemberek zöme hallani sem akart. Elszabadult a korlátot nem ismerő pénzügyi spekuláció.

- Akkor tehát: lesz tisztulás?

- Úgy vélem, igen, de ez politikai akarat függvénye. Az Európai Unió vezető országai hirtelen az élre álltak, és nemzetközi szabályozást, egy új Bretton Woods megalapozását, vagyis nemzetközi pénzügyi szabályozást kezdeményeznek. Most minden azon múlik, hogy Amerika, ahonnan a válság indult, csatlakozik-e. Mert nélküle nemzetközi szabályozást lehetetlen bevezetni. Nem szerencsés, hogy a válság és az új kezdeményezések éppen egy sorsdöntő amerikai elnökválasztás idejére esnek. A Bush-adminisztráció és a Republikánus Párt, beleértve elnökjelöltjét, McCaint is, az önszabályozó piac, a reagani doktrína szélsőséges képviselője, amit az elmúlt nyolc év világosan mutat. Republikánus győzelem esetén szerintem aligha lehetséges világszabályozás. A helyzet azonban a Demokrata Párt jelöltje, Barack Obama felé fordította a tömegek jelentős részét. Győzelme esetén van esély az új nemzetközi megállapodásra. Azért bízom a tisztulás lehetőségében, mert érlelődik egy paradigmaváltás a közgazdasági teória és gyakorlat szintjein. Sokan felismerték, hogy a mindenható, önszabályozó piac mítosza hamis volt. E mítosz legnagyobb hívei, akik még tegnap az állam beavatkozása ellen beszéltek, most hirtelen államosítják a bankok egy részét, mégiscsak a már majdnem "felesleges" államhoz fordulnak megoldásért. A Bush-kormány hirtelen a roosevelti New Deal politikájában keres menedéket.

- És Európa?

- A globalizáció, úgy tűnik, elősegíti a tisztulást és a nemzetközi rendezés igényét. Globális kormány azonban nincs, sőt intézményei is hiányoznak, ami nehezíti a megoldást. Az Európai Unió azonban különleges lehetőségeket biztosíthat, visszavezetheti országait a racionális gazdaságpolitika útjaira, és ezzel pozícióit is megerősítheti a világgazdaságban. Európa már ma is gazdasági szuperhatalom, nagyobb súlya van a világgazdaságban, a nemzetközi kereskedelemben és a tőkebefektetések terén, mint az Egyesült Államoknak.

– Magyarán átrajzolódóban a világhatalmi térkép?

– A világhatalmi térkép amúgy is átrendezõdõben van. Amint a XIX. század Anglia és Nyugat-Európa százada, a XX. század az Egyesült Államok százada volt, úgy a XXI. század Ázsia, Kína, India, Japán és a „kis tigrisek” elõretörése jegyében indult. Az Európai Unió további felemelkedése esetén kiegyensúlyozottabb lesz a nemzetközi színtér. Egyoldalú döntések, más országok és térségek figyelmen kívül hagyása, ami a Bush-adminisztrációt jellemezte, kezdeményezõi ellen fordul, és nem követhetõ. Ez talán ígéretes megoldások felé mutat.

– És Magyarország?

– Nehéz helyzetben van. A jelenlegi pénzügyi válság, mint mindig, inkább sújtja a kis és kevésbé fejlett országokat. Magyarország ezen túlmenõen Európa egyik legnyitottabb gazdaságú országává vált, ami egészében az átalakulás pozitív eredménye, de ma, mivel a nemzeti jövedelem negyven százaléka a külkereskedelem révén realizálódik, elkerülhetetlen lassulással jár. Ráadásul ez a kedvezõtlen nemzetközi hatás éppen egy 2006 óta bekövetkezett egyensúlyvesztésbõl, adósságcsapdából való kilábalás idõszakában tört az országra. Ennek ellenére megítélésem szerint nem kerültek halálos veszélybe az elmúlt két évtized átalakulási eredményei. Az egyensúly helyreállítása sikeresen haladt. A következõ hetekben jelenik meg új könyvem a Cambridge University Press kiadásában térségünk gazdasági és társadalmi átalakulásának összehasonlító történetérõl. Ebben tények tömegével bizonyítom, hogy a magyar gazdaság a modern gazdaságszerkezet és az élenjáró technológiára épülõ iparok átültetése szempontjából a térség egyik legsikeresebb példája. Az élenjáró úgynevezett high-tech iparok és közepes high-tech szektorok Magyarországon állnak a legjobban az ipari termelésen belül – nem egy nyugati ország szintjét is meghaladva. A szolgáltatási szektor aránya nyugati szintre emelkedett. A multinacionális vállalatok jelentõs – a térség országaiban a Cseh Köztársasággal egyetemben – beruházásai továbbgyûrûzõ hatásokat váltottak ki, s Magyarország a legjobb a térségben a belföldi bedolgozóiparok és a kis- és középvállalatok súlyát és szerepét illetõen. Ezt a folyamatot nem rombolta le, csak lefékezte, átmenetileg megtorpanásra kényszerítette az egyensúlyvesztés és most a pénzügyi válság begyûrûzése. A Corvinus Egyetem 60 éves jubileumi konferenciáján tartott elõadásomban Bibó István háború után írott zseniális gondolatát idéztem a politikai szemlélet deformálódásáról, a politikai hisztériáról, ami térségünk kis országait jellemezte, és sajnos ma is jellemzi. A vágyak és a realitások összekeverése, a racionális ok-okozati összefüggéseken kívüli gondolkodás, amirõl Bibó írt, most is jelen van. A valóságos bajok mérhetetlen felnagyítása, egyedi magyar tragédiaként való beállítása bénító pesszimizmust indukál. A populista hangulatkeltés mintegy új rendszerváltással hirdeti a megoldást. Pedig némi egyensúlyvesztés majd minden átalakuló országban volt, és ma is több országban van. Az 1990-es évek végi Cseh Köztársaságban, a XXI. század eleji Lengyelországban, most pedig az eddig igen sikeres balti országokban figyelhetünk meg hasonló zavarokat. Az említett országok növekedése is lefékezõdött, ipari termelésük visszaesett, nagy adósságot halmoztak fel, és magas az infláció mértéke is. Persze nem vigasz, hogy Magyarország ebben sincs egyedül.

– Nem túl optimista?

– Tény, a megoldás sehol sem lesz könnyû, és sehol sem lehetséges a lakosságot sújtó megszorítások nélkül. Ezt ma Amerika lakossága is megdöbbenve veszi tudomásul. Európa gazdag országaiban is orvoslátogatási díjakat és tandíjat vezettek be az egyetemeken, és a nyugdíjrendszert is az egyének hozzájárulási kötelezettségével módosították. Az átalakulás és az Európához való felzárkózás nem sima út Magyarországon sem. Igaz, hogy az itt élõ generációk sajnos túl sokszor hallottak az áldozatok szükségességérõl a jövõ érdekében. Most azonban az integrálódó Európa részeként az ország történelmének talán legnagyobb lehetõsége nyílt meg. Ezt a nehézségek közepette sem szabadna elfelejteni.

Berend T. Iván történész, közgazdász. Tanulmányait a budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen és az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte. 1953-tól a Közgazdaság-tudományi Egyetem gazdaságtörténeti tanszékének tanársegédje, majd 1964-től egyetemi tanára, 1973-1979 között az egyetem rektora. A Magyar Tudományos Akadémia 1973-ban levelező, majd 1979-ben rendes tagjává választotta, 1985 és 1990 között az MTA elnöke. 1990 óta a University of California profeszszora, 1993 óta az egyetem Európai és Eurázsiai Tanulmányok Központjának igazgatója. Összesen 24 könyv szerzője, illetve társszerzője. Több angol, magyar és amerikai egyetem díszdoktora, hat európai akadémia, közöttük a British Academy, az Osztrák Tudományos Akadémia és az Európai Akadémia tagja. Kutatási területe a XIX-XX. századi Európa társadalom- és gazdaságtörténete, különös tekintettel Közép- és Kelet-Európára.