Mérgezett torta a gazdáknak

Feledhetetlen nyilatkozatot tett nem sokkal uniós tagságunk megvalósulása előtt Schröder, akkori német kancellár. A vita arról szólt, hogy az új tagok mezőgazdálkodói miért nem kapnak éppen annyi támogatást, mint a régi tagokéi. A kancellár így érvelt: "A támogatások magas szintje az új tagoknál konzerválná a korszerűtlen agrárstruktúrát." Úgy vélte, hogy a kisebb dotáció arra készteti a belépőket, hogy próbáljanak modernizációval felelni a világgazdasági kihívásokra.

A kancellár optimizmusa azóta is irigylendő. Hogy a többi kilenc országban mi történt, azt majd elemzik ott, a mi feladatunk a magyar helyzet áttekintése. Különös súlyt ad ennek az élelmiszerárak robbanása, a bioüzemanyagok és az élelmiszer-termelés versengése a termőföldért.

A fejlett világ gazdálkodói eddig sem ültek a fenekükön: óriási elánnal folyt a technológiai verseny. A technológia: ez a modern hatalom - írta négy évtizede Jean-Jacques Servan-Schreiber az amerikai kihívásról. Az okos termelési eljárás. Most további modernizációs gyorsulás várható, hiszen mind több élelmiszer kell kisebb önköltséggel, s öldöklő harc folyik a munkapercek lefaragásáért is - mert rajtunk kívül nagyjából mindenki érti a termelékenység szerepét a jövedelmünkben. A mind jobban teljesítő technológiák és a hozzájuk tartozó gépek, berendezések egyre drágábbak.

A kérdés az, miként tud felelni a mi mezőgazdaságunk e kihívásokra, amelyeket még sajátos magyar jelenségek is színeznek. Ezek legfőbbike, hogy él az ország perifériáin 600-800 ezer (némely szakértők szerint egymillió) szakképzetlen polgártársunk, akiknek foglalkoztatását képtelenek vagyunk - és a mezőgazdaságon kívül továbbra is képtelenek leszünk - megoldani. (Az agrárium a rendszerváltozás óta csaknem 700 ezer ember foglalkoztatását veszítette el.) Ők nem fizetnek járulékokat, adót, s a társadalomnak kell gondoskodni róluk, hogy éhen ne haljanak. Iszonyú teher, oldhatatlan feszültségek forrása. A kihívásokra eddig nem tudott megfelelő válaszokat adni a mezőgazdaság. Nézzük meg röviden, mi a helyzet a legfontosabb ágazatokban.

A baromfinevelésben állandó a panasz a magas takarmányárakra (igaz), a feketegazdaságra (igaz), az állami támogatás hiányára (nem igaz). De azt ritkán emlegetik, hogy a termelőknek legföljebb a harmada képes fölvenni a versenyt. A többi elfogadhatatlan reálmutatókkal dolgozik. Ha egy részük abbahagyja a kínlódást, az javít az ágazat színvonalán.

A tejtermelésben a 60-70-es években épített szakosított telepek viszik mindmáig a prímet. A túlnyomó többség a régi technológiával dolgozik, s bár fajtahasználatban, hozamokban jó részeredményekkel, de a régi termelékenységgel (mintha tíztehenes parasztgazdaságokat raktak volna öszsze). A világ már évtizedekkel előbb továbblépett, miként néhány hazai üzem is. Ráadásul olyan észtalicska zöldrendeletek születtek - például a trágyatárolók építéséről -, amelyek elveszik a fejlesztési forrásokat pl. az automatizálástól. A sertéshizlalásban ugyanez a helyzet: a technológia és a termelékenység durván a négy évtizeddel ezelőtti. Aztán folyik a jajveszékelés, ha tíz forinttal csökken az élő sertés ára: tönkremegy az ágazat! Lehet, de nem az alacsony árak, hanem a magas önköltség miatt.

A szántóföldi növénytermesztésünket is a szélsőségek jellemzik: a kor színvonalán termelők vékony rétege alatt - a fő áramlat zavaros mélységei. A hétszázezer egyéni gazdánk túlnyomó többsége nem fejleszt, esze ágában sincs, csupán némi adómentes mellékjövedelemre pályázna. Kétmillió hektárnyi termőföldön! Az összesnek mintegy harmadán. Országos luxus! Megjegyzendő, hogy 3,5 hektáros átlagos "birtokméret" mellett a technológiai fejlesztés az álmok világába tartozik, ahhoz sokkal nagyobb jövedelemtömeg kellene.

Ami még az ötven- vagy kétszáz hektáros gazdálkodók esetében is hiányzik. Ők az Orbán-kormány kedvezményes gazdahiteleinek köszönhetően túlgépesítettek, traktorjaik és kombájnjaik kapacitásához nincs ma sem elegendő földjük. A hiteleket sokan máig nem fizették vissza, mivel a minisztériumnak rendre megesik a szíve rajtuk: újabb és újabb haladékot kapnak. A hatalmas értékű gépek karbantartása viszont csak a garanciális időn belül képzelhető el - szögezi le a munkabiztonsági elemzés. A nagyüzemi műhelyek többsége az enyészeté. A gépek egy része is úton van arrafelé.

A gyümölcstermesztésünkben a piaci anarchia mellett a technikai fölkészületlenség a jellemző. Két aprócska példa: Nincs fagyvédelmi öntözés, ennek tulajdonítható a tavalyi óriási fagykár. Alto Adigében hektárok ezrein védik az almásokat. A hazai meggytermés harmadát adó Szabolcsban alig három-négy rázógép működik - a napszámos olcsóbb. Az asztalra termesztett gyümölcsök 80-90 százaléka eddig számla nélkül került forgalomba. Most egy része nyugtával fog - kicsi lépés, de értékelendő.

"Uram, ami önöknél van ezen a téren, az Nyugat-Európa XIX. százada!" - mondta egy nyugati szövetkezeti szakember a hetvenes években Romány Pál miniszternek, amikor megnézte a Bosnyák téri nagybani piacot. A piac aztán a Nagykőrösi útra költözött, ám a viszonyok nem változtak. Pedig a zöldségtermesztés perspektivikus lenne. Megjegyzendő: már az uniós tagságunk előtti években sem voltunk képesek kihasználni az engedélyezett kvótáinkat, s azóta további zsugorodás tapasztalható.

Nem a növényházak fogják megoldani a helyzetet, mert primőrökkel nem tudunk versenyezni a mediterrán országokkal és Észak-Afrikával. A szántóföldi zöldségtermesztés azonban technikai felkészületlenség miatt az "olcsó" kézi munkára alapozódik, ami behatárolja a termékmennyiséget, mégpedig alacsony szinten. Így aztán fejlesztés sem képzelhető el. Ehhez társul a piacszerzési impotencia, amiről megint csak nem a külföld ármánya tehet. Pedig ez az ágazat képes lehetne felszívni a perifériák szabad munkaerejének legalább a felét.

Azt tudjuk, hogy a hatvanezer dán gazda és 35 ezer alkalmazottja milyen rengeteg gabonát, tejet, sertéshúst termel (a sertéshús világexportjának negyedét!) egy Dunántúl nagyságú területen. A mi - már nem szocialista s még nem kapitalista - mezőgazdaságunkról viszont azt se bírjuk megmondani, hányan foglalkoznak élelmiszer-termeléssel. A bejelentett vállalkozók és alkalmazottak száma 160 ezer körül lehet, regisztrált őstermelő van 600 ezer, de például a piacokra (szigorú becslők számítása alapján) legalább egymilliós tömeg hordja az áruját. Hogy mennyit - az is rejtély. Magyarán: lila gőzünk sincs a hazai mezőgazdaság termelékenységéről. Ez az anakronisztikus agrárstruktúra jellemző a hazai viszonyokra! És másfél évtizede nem mozdul szinte semmi. Nincs földbirtok-politikánk, szövetkezetpolitikánk, fejlesztési stratégiánk. Ma nem az a tét, hogy a szinte hetente a köztudatba kerülő új technológiai elemeket tömegesen beépítsük a gazdaságunkba, hanem az, hogy a régi eredményeinket valahogy megtartsuk. De ez se sikerül. Főbb ágazataink folyamatosan sorvadnak.

Visszatérve a kancellár nyilatkozatára: nem kellett ide több támogatás, a korszerűtlen struktúra konzerválását a politikusaink megoldották anélkül is. És remény sincs változásra. A Fidesz előbb elkisgazdásodott, mostanában pedig agrárcéljait egy gazdaságilag jelentéktelen, ám annál hangosabban követelőző szervezet (a Magosz) határozza meg. A szocialisták viszont csupán nyugalmat akarnak, habár náluk még lenne szellemi tőke a szükséges változások megindításához. A nyugalomhoz van egy kiválóan tárgyaló miniszterük, és ezzel a gond le van tudva. (Megjelent ezen az oldalon április 29-én Tudást, jövőt, erőegyesítést címmel egy írás, melynek szerzője Lukács Gergely Sándor mellett Magda Sándor szocialista agrárpolitikus. A cikkben írtakkal többnyire egyet is értek, csupán azt hiányolom, hogy Magda Sándor nem vetette föl saját személyes felelősségét, noha 2002-2006 között MSZP-s képviselőként az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának elnöke volt, s ekként komoly ráhatással lehetett - volna - az agrárpolitikára.)

Az élelmiszerpiac föllendülését a magyar mezőgazdaság képtelen lesz kihasználni, mert a mai agrármodell ezt nem teszi lehetővé. Az elmúlt csaknem két évtizedben a politikusok azon versengtek, ki adna több kedvezményt az ágazatnak. Ezek olyan jólestek a gazdáknak, mintha Stefánia-tortát kaptak volna a tányérjukra, ám a torta krémje mérget tartalmazott. Olyat, ami nem hat azonnal, de halmozódik a szervezetben. Jellemző, hogy azok a - többnyire társas - gazdaságok teljesítettek a legjobban, ahová alig jutott egy-egy pici szelet.

Az élelmiszer stratégiai termék lett, ám ebben a világméretű küzdelemben mi fegyvertelenek vagyunk. Nem külföldi cselszövők fondorlata fegyverzett le minket, hanem mi magunk. Szorgos népámítással.