A megújuló energiák felhasználásának helyzete Franciaországban

ENERPESSE-konferencia, Párizs, 2010. június 10.

A legnagyobb gazdasági lapkiadó, a Groupe Moniteur szervezésében és jelentős gazdasági szereplők, valamint a francia energia- és környezetgazdálkodási ügynökség, az ADEME támogatásával került sor Párizsban a megújuló energiaforrások használatáról és perspektíváiról rendezett konferenciára.
 
A megnyitót Chantal Jouanno környezetvédelmi államtitkár tartotta, aki optimistán nyilatkozott a Franciaország által kitűzött környezetvédelmi – és ezen belül a megújuló energiákkal kapcsolatos – célkitűzések teljesíthetőségéről. Beszédében kitért annak fontosságára, hogy a gazdasági növekedést napjainkban már nem elég szimplán a PIB növekedésével megadni, olyan számítási módra van szükség, ami figyelembe veszi például a környezetvédelmi hatásokat és a polgárok életszínvonalában, általános közérzetében („emberjólét” – bármilyen furcsa, ha lehet állatjóléti intézkedésekről beszéli, akkor erről is lehet) bekövetkezet változásokat figyelembe venni és számszerűsíteni[1]. Chantal Jouanno hangsúlyozta, a Grenelle-I és Grenelle-II környezetvédelmi csomagok hatékonyan ötvözték a kutatás-fejlesztés szükségességét a kereskedelem-fejlesztéssel, a gazdaságélénkítő csomag, valamint a jövőbe történő befektetésnek nevezett gazdasági hitelcsomag pedig komoly lendületet adott a környezetvédelmi és ehhez kötődő energetikai kutatásoknak. Mindezzel együtt az államtitkár asszony úgy vélte, a szélenergia hasznosításában Franciaország már olyan lemaradásban van Németország és Spanyolország mögött, amit szinte képtelenség behozni, viszont komoly kitörési pontot lát a biomasszában és a napenergia hasznosításban.
 
Az előadók véleménye szerint a megújuló energiaforrásokkal és az üvegházhatású gázok kibocsátásával kapcsolatos vállalásokat akkor lehet teljesíteni, ha két fő eszközre koncentrálunk: az energiahatékonyság javítására és a megújuló energiák minél nagyobb arányú használatára. Ez utóbbi fejlesztésében minél nagyobb szerepet és lehetőséget kell biztosítani a helyi és regionális kezdeményezéseknek – hasonlóan Németországhoz -, és csökkenteni kell a központi befolyást, meg kell tartani, de lényegesen egyszerűbbé és olcsóbbá kell tenni az engedélyezési rendszert. Tény, hogy az általános érvényű jogszabályokat az államnak kell meghoznia, de a végrehajtást a helyi adottságokhoz igazítható formában az alacsonyabb önkormányzati szintekre kell bízni – ennek kiváló eszköze a regionális megújuló energia-stratégiák rendszere. Ösztönző, a befektetőket meggyőző, hosszú távú célokat szolgáló politikára van szükség ezen a területen, és minél gyorsabban le kell bontani a sokszor nem pénzügyi kérdésként jelentkező akadályokat (pl. betáplálási lehetőségek, rugalmas rendszerek hiánya). A megújuló energiaforrásokat ugyanis a természet eleve „decentralizálta”, így az a legolcsóbb és legjobb megoldás, ha azokat helyben aknázzuk ki és lehetőleg ott is hasznosítjuk. Természetesen nem lehet általánosítani, mert amíg ez szinte egyáltalán nem igaz a villamos áramra (ezért tervezhetik Észak-Afrikában azt a hatalmas fotovoltaikus erőművet, amiből a megtermelt villamos áram egynegyede Európába kerül), korlátozottan igaz a biogázra, és maximálisan igaz a biomasszára. A megújuló energiaforrások arányának növelése ma már nem elsősorban technológiai, hanem elosztási probléma, elsősorban a kiszámíthatatlan teljesítmény (főleg nap és szél) miatt, így a biztonságos ellátás érdekében szükség van arra, hogy az adott ország energiamixében legyen flexibilis, őket szükség esetén helyettesítő más alternatíva.
 
A vízienergia „kényes” kérdés, mert egyrészről úgy tűnik, még bőven vannak tartalékok Franciaországban, elsősorban a kisebb vízfolyásokon, másrészről egyre komolyabb vízhasználati konfliktusok vannak a szereplők (öntözés, áramtermelés, ívóvíz-ellátás) között, ahogy egyre szélsőségesebbé válik az időjárás. És akkor nem is említettük a környezetvédelmi kérdéseket, amelyek egyre problémásabbá teszik a vízi ökoszisztémák működését, a fajok migrációját akadályozó műtárgyak létesítését, márpedig hagyományos vízierőmű enélkül nem létezik.
 
A szélenergia hasznosítása Franciaországban sokszor egyáltalán nem szakmai, hanem érzelmi kérdés – akarok-e vagy nem a közelemben szélkereket látni? A szakemberek szerint ez a fajta hozzáállás érthetetlen, hiszen Napóleon idejében legkevesebb 20 ezer szélmalom volt az országban, mégsem zavart senkit – lehet persze, hogy ha nem szélkeréknek, hanem malomnak hívnák őket, jobb lenne az elfogadottságuk? – tették föl a kérdést. Leginkább ennek az energiaforrásnak a termelése vetette föl azoknak az intelligens rendszereknek a szükségességét, amik lehetővé teszik az időben és intenzitásban egyaránt változó, széllel termelt villamos áram betáplálását a hálózatba – ezek elterjedése egyébként korszakváltást jelent a klasszikus áramszállító rendszerekben is. Ehhez kapcsolódik a Siemens fejlesztése is, ami hatalmas előrelépés a szélmotorok gyártásában: az új erőátviteli konstrukcióval egyrészt töredékére lehet csökkenteni az üzemzavarok miatti leállást és termelés-kiesést, másrészt csökkenteni lehet a berendezések méretét, így egyszerűbbé válik a közúti szállítás és olcsóbb lesz a gyártás is. Ha a technológiai előrehaladás ezen a területen továbbra is olyan gyors lesz, mint eddig, akkor jó esély van arra, hogy a szélenergia lesz az első olyan megújuló energiaforrás, ami mindenfajta támogatás nélkül gazdaságosan előállítható villamos áramot ad. Ezt az álláspontot képviselte a Vestas cég képviselője is, aki szerint a technológia tökéletesítése és a gépek hatékonyságának növekedése – már elérték a 3 MW-ot a most fölállítás alatt álló egységek - mellett már egyre kisebb a különbség a szállel és hasadóanyagokkal előállított áram ára között. Csak tavaly világszerte összesen 37 ezer MW kapacitás állt üzembe, az előttünk álló években további 1 millió MW-tal lehet számolni (ez 600 EPR-reaktornak felel meg, a típus első két képviselője még csak most épül, a negyedik generációs reaktorok pedig, ipari méretben legalábbis, egyelőre csak papíron léteznek).
 
A napenergia hasznosítása két formában lehetséges: a széles körben elterjedt, közvetlenül áramot termelő napelem-táblákkal (fotovoltaikus) és a napenergiát először hővé alakító kollektoros (termoszoláris) rendszerekkel. A napelemtáblák piaca Európán belül teljesen eltérő tendenciát mutat az egyes országokban – míg Spanyolországban jelentős visszaesés tapasztalható, Franciaországban jelen pillanatban évente megnégyszereződik a forgalom. Ennek két oka van: a francia áram-átvételi ár nemzetközi összehasonlításban is ösztönző, a berendezések ára pedig sokkal gyorsabban esett, mint azt korábban bárki megjósolta volna. Az elemzők szerint a technikai fejlődésnek köszönhetően főleg a városi környezetben lehet számítani e berendezések rohamos terjedésére, mivel minden másnál könnyebben beilleszthetők az épületek szerkezetébe. Ez természetesen azzal is jár, hogy beépítésükkel javítható lesz az egyes városok globális szénmérlege – jelenleg pontosan a nagy lakott települések a legnagyobb széndioxid-kibocsátók.
 
A biomassza hasznosítása és a geotermikus energia használata egyaránt és elsősorban a hőenergia-igény kielégítését szolgálja – a francia energiafogyasztás 30%-a gyakorlatilag fűtési célt szolgál. További hasonlóság a kettő között, hogy használatuk elválaszthatatlan az energiahatékonyság és az innováció kérdéskörétől, mindkettőhöz kapcsolható a kettős hasznosítás (áram+hő), viszont a biomassza a geotermikussal szemben érdemi munkahelyteremtőnek számít, mivel az előállításától az elégetéséig számos lépcsőn és munkáskézen megy keresztül. Természetesen nem lehet megkerülni a biomassza termelésénél és fölhasználásánál az élelmiszer és nem élelmiszer célú növénytermesztés kérdését, amennyiben pedig erdészeti termékek használatáról van szó, az erdőgazdasági és egyéb – pl. szabadidő, természetvédelem, stb. – célok esetleges konfrontációját. Franciaországban azonban pillanatnyilag mesze nem termelnek ki annyi fát, mint az éves növekedés, így okszerű művelés mellett ilyen problémák nem merülnek föl, azaz például energetikai célra épület- vagy bútorfát egyáltalán nem használnak, bőven elegendő a kitermelési és faipari hulladék, valamint az elhanyagolt erdők kitisztításakor kitermelt fás szárú biomassza. Ez utóbbi tevékenységnek főleg Dél-Franciaországban lehet jelentős egyéb, társadalmi és/vagy környezetvédelmi haszna, mivel a 2000-es évek elején tomboló hatalmas erdőtüzeket elsősorban ott nem tudták megfékezni, ahol az erdőművelés fölhagyása miatt hatalmas mennyiségű, áthatolhatatlan aljnövényzet alakult ki.
 
Ami a megújuló energiákkal kapcsolatos francia gazdasági lehetőségeket illeti, a legnagyobb reményeket a „zöld iparban” a szemétföldolgozáshoz és újrahasznosításhoz fűzik, de hasonlóan vélekednek az energiahatékonyság növeléséről és a szennyvízkezelésről. Ezt követi az onshore szélenergia-hasznosítás, a biomassza, valamint az alternatív energiahordózókkal előállított villamos energia hálózati rendszerekbe táplálását segítő „short grids” rendszerek fejlesztése. Hosszú távon különösen nagy fontosságú, de jelenleg csak legföljebb egy milliárdos belső piacú a bioüzemanyagok családja, az offshore szélenergia-hasznosítás, a tenger energiáinak kiaknázása, a geotermikus energia és a széndioxid-megkötés, eltérő bővülési lehetőséggel.
 
[1] Hogy ezt meg lehessen tenni, Nicolas Sarkozy köztársasági elnök 2008. elején egy neves közgazdászokból álló bizottságot kért föl a feladat elvégzésére, amit a Columbia Egyetem tanára, Joseph Eugene Stiglitz vezetett – a „gazdasági hatékonyság és a társadalmi haladás mérésének bizottságát” az ő személye miatt hívták csak „Stiglitz-bizottságnak”. A tavaly év végén bemutatott anyagot komoly várakozás előzte meg, és úgy tűnik, a tudósok találtak módot arra, hogy – többek között – a fönntarthatóságra és az egyes tevékenységek környezetre gyakorolt hatásának jelzésére (pontosabban a veszélyes szint elérését) sikerült nekik különböző indikátorokkal megadni.


Forrás: Somogyi Norbert TéT-attasé

Hozzáadom: del.icio.us | Digg