Szövetkezés vagy bérmunka – az agrárium alternatívái

Csak szuverén földtulajdonosok szövetkezése teremthet megfelelő méretű, hatékonyan és környezetbarát módon gazdálkodó mezőgazdasági üzemeket hazánkban. A sikerhez ráadásul ez is kevés: a kereskedelmet és az értékesítést is egy kézben kell tartani ahhoz, hogy a profit visszakerüljön az agráriumba, ahol a fejlesztést és az ott dolgozók megélhetését szolgálhatja. Az alternatíva: külföldi tulajdonú nagyüzemekben dolgozó magyar bérmunkások. Gazdag László receptje a magyar mezőgazdaságnak.

Van-e ellentmondás a mezőgazdaságban a gazdasági és az ökológiai hatékonyság között, a mennyiség és a minőség között? Biztosítható-e egyszerre a megfelelő mennyiség és minőség, valamint a gazdasági hatékonyság (és ezáltal a megfelelő jövedelemszint a termelőnek) környezetbarát módon, végül de nem utolsósorban az egészséges élelmiszer előállítása a fogyasztó számára? Lehet-e találni olyan agrármodellt, amely biztosítja a vidéki lakosság életminőségét, a környezet minőségének megőrzését, sőt javítását, a táj „kulturállapotban” tartását, a termőföld termőképességének megőrzését, sőt fokozását? És megint végül, de nem utolsósorban: megmarad-e a magyar termőföld magyar kézben?

Három modellből egy negyedik

Három nagy agrártermelési modell alakult ki a múltban, ezek közül időben az első a tradicionális (paraszti) gazdaság, amelynek elvei persze érvényesültek a nagybirtokokon is. A lényege, hogy kevés külső erőforrásra támaszkodhatott, magas volt az élőmunkaigénye, alacsony fokú viszont a gazdasági hatékonysága, a jövedelemtermelő képessége, és a fejlődőképessége is korlátozott volt. Ugyanakkor ökológiai szempontból előnyökkel rendelkezett, szoros ágazati kapcsolatok jellemezték, zárt melléktermékpályákat működtetett, azaz nem bocsátott ki a rendszerből hulladékot, környezetbarát módon működött.

Ezt váltotta föl a II. világháború után (hazánkban az 1960-as években) az iparszerű mezőgazdaság modellje, amely a gazdasági hatékonyságot helyezte az előtérbe, jelentős külső erőforrásokat vont be (gépi technika, kemikáliák), lecsökkentette az élőmunkaigényt, jelentősen növelte a termelők jövedelmét, ugyanakkor környezetszennyezővé, hulladéktermelővé vált, szétszakította a melléktermékpályákat, fellazította az ágazati kapcsolatokat. Alapja az olcsó nyersanyag és energia volt: például olcsóbb volt műtrágyát szórni, mint szerves trágyával bíbelődni, így a szerves trágyából környezetszennyező hígtrágya lett. Elterjedt a monokultúra, amikor egy növényt termesztenek ugyanott éveken, évtizedeken át, és elterjedt a természetellenes, az állatoknak szenvedést okozó tartásmód az állattenyésztésben.

Ennek a modellnek a „reakciójaként” alakult ki a vegyszermentes biotermelés modellje, amely azonban nem visszatérés a hagyományos paraszti modellhez, mert használja a korszerű technikát, technológiát és szaktudást, gazdasági hatékonyságra törekszik, de környezetbarát módon, az állattartásban pedig állatbarát, természetközeli tartásmódot valósít meg.

Végül az olajválság (1973) után, amikor véget ért az olcsó nyersanyag és energia korszaka, a gazdasági racionalitás (is) váltásra kényszerítette az agrárszektort. A fejlett országokban az 1980-as években kezdett kialakulni az integrált agrártermelés, hozzáteszem, hogy Magyarországon is. Ennek lényege, hogy egyesíti az előző három modell előnyeit, de igyekszik kiküszöbölni azok hátrányait. A tradicionális modellből átveszi az ágazati kapcsolatok és termékpályák zárásának elvét, nem bocsát ki hulladékot, az iparszerű modellből megtartja a korszerű technikát, technológiát, szakértelmet, a hatékonyság-elvet, a biotermelésből pedig átveszi a vegyszer-minimalizálás elvét.

Az eredmény: minőségi tömegtermelés, vagyis a modell egyszerre biztosítja a megfelelő mennyiségi szintet és a magas fokú minőséget, ráadásul mindezt környezetbarát módon, egészséges élelmiszert biztosítva a fogyasztónak, megfelelő jövedelemszintet, létbiztonságot adva a termelőnek.