Agrárinnováció

Interjú Dr. Horn Péter akadémikussal

A magyar agrárium és vidék felzárkózásához jelentős mértékben járulhatnak hozzá az agrártudományok és a gyakorlat jeles hazai képviselői véleményük rendszeres kifejtésével. Ennek érdekében az AgrárHírek egy sorozatot indít, amelynek keretében elsőként Dr. Horn Péter akadémikus, az MTA Agrár Osztályának vezetője, a Magyar Agrárgazdasági Tanács elnöke fejti ki véleményét kérdéseinkre.

Hogyan értékelné a magyar agrárium és vidék jelenlegi helyzetét, elsősorban agrárgazdaságunk versenyképességét és a vidék felzárkózási esélyeit illetően? 

A magyar agrárium és a vidék jelenlegi helyzete rendkívül ellentmondásos és számos folyamatról úgy érzem, nincs is igazán jól rendszerezhető tételes információnk sem. Én magam nem vagyok agrárközgazdász, és professzionális agrárpolitikus sem, de az világosan látszik, hogy markánsan érezhető az EU támogatásokban részesülő növénytermesztési ágazatok szereplőinek a korábbinál sokkal jobb helyzete, és összefüggésben az EU agrárpolitikájával is -, ugyanakkor az állattenyésztési vertikum összességében összehasonlíthatatlanul nagyobb problémákkal szembesül és szembesült. A növénytermesztési szektorban érdemi szerepet játszók helyzetét is nagyon differenciáltan lehet csak kezelni. Ha csupán egy területet nézek, a gépkihasználás területét, sokkal hatékonyabban, racionálisabban és költséghatékonyabban gazdálkodnak a gépi erőforrásokkal a nagyobb területen, mint a kisebb területeken gazdálkodók, ahol meggyőződésem szerint országos méretekben is „a túlgépesítettség” és főleg az erőgép-centrikus szerkezet a hatékonyságnak és a költségtakarékos gazdálkodásnak taratósan nagyon-nagy gátja. Számos, 20-30 hektáros területen gazdálkodónak mindig felhívtam a figyelmét arra, hogy a géptámogatások igénybevételénél maximális óvatossággal járjanak el, legtöbbször intelmeim hiábavalónak bizonyultak. Csupán egy jellemző tapasztalatomat osztottam meg velük, még az 1990-es évek legvégén Iowa-ban egy 300 kocás sertésteleppel és 300 ha szántófölddel rendelkező ismerősömhöz látogattam, aki megmutatta az új John Deer traktoregységét. Szinte szabadkozva mondta mindjárt a legelején, hogy nehogy azt higgyem, hogy ő egyedül vásárolta meg ezt a 150 lóerős egységet, hanem öccsével és unokabátyjával közösen, akik szintén a szomszédban 300-300 hektáron gazdálkodtak. Majd hozzátette: egymagam nem lettem volna bolond egy ekkora gépet venni 300 ha-ra, mert egy ilyen egységnek az amortizációját és kapcsolódó terheit csak nagyobb területeken gazdálkodó egységek képesek együttesen gazdaságosan viselni. Ezt a szempontot, ha nem is ilyen nagyságrendű termőföldháttérrel, de minden magyar gazdának is figyelembe kéne vennie. A szövetkezés a szoros és nagyon fegyelmezett együttműködés még az ilyen egyszerű géphasznosítási kérdésben is alapvető fontosságú lenne. Soha nem szabad elfelejteni, hogy egy-egy gazdaságnak még a legegyszerűbb termelési szerkezet esetén is nem a traktorra kell keresnie, jövedelmet termelnie, hanem a családjának. 

Az utóbbi két évben 10% feletti mértékben nőttek az élelmiszerárak, de ez nemcsak Magyarországon volt így, hanem lényegében az egész világon. A kiváltó ok az élelmiszerek iránti tartós kereslet. Kérdés, hogy a magyar termelőknél milyen mértékben realizálódik az élelmiszer-fogyasztók által fizetett magasabb élelmiszerárak jövedelemtartalma?  

A legutóbbi időszak élelmiszerár emelkedései a világ folyamatait nyomon követők előtt várhatóak voltak és 2-3 éve a határozott előrejelzések számos szakmai fórumon tételesen is elhangzottak a kiváltó okokról. A szűken vett régiónkban a világfolyamatok jellemzőire még ráerősített az is, hogy környékünkön átlagon felüli aszályos év is volt, és ez a világtendenciákon túlmenően is többlet árfelhajtó hatású volt. Ez természetesen és legelőször a növénytermesztési szektorban vezetett drámai áremelkedésekhez, és takarmányár robbanáshoz. Amint az ilyen esetben lenni szokott, az állattenyésztés ilyenkor többszörös hátrányos helyzetbe kerül, mert pl. a sertéstermelésben a radikális takarmányár emelés nemcsak Magyarországon, hanem máshol is szinte előrehozott vágóállat többlettermeléshez vezet, azáltal, hogy számos szereplő kiszáll az „üzletből”. Így, amikor gyorsan emelkednek a takarmányárak, egy bizonyos ideig a többletvágások révén időleges túlkínálat keletkezik a piacon, és még lejjebb nyomja a vágósertés árszintet. Az ezt követő részciklus után természetesen áruhiány szokott keletkezni, emelkedő árakkal. Ez tipikusan Magyarországon és az európai régió számos országában is lezajlott. Az állattenyésztési ágazatok közül egyedül egyelőre a tejtermelő szektor jövedelem-helyzete javult számottevően, ami előre látható is volt. Az élelmiszerárakban szintén jól megfigyelhető az, hogy a növényi eredetű termékeknél a termelők által realizálható áremelkedések nagyobb mértékben voltak érvényesíthetők a fogyasztói árakban is, ugyanakkor a hústermékeknél sokkal szerényebb mértékű áremelést voltak képesek elismertetni a termelők a vertikum-termelési szférát körülvevő szektorokkal, és ezekben Magyarországon hatalmas szerepet játszó élelmiszerláncok szinte monopolisztikus erőfölénye is markánsan érvényesült. Mind a növénytermesztés, mind az állati termékek piacán kialakult áremelkedésekben legalábbis egyelőre még kevés szerepet játszott a bioenergia szektor markáns belépése, ami további árszínvonal emelkedést generálhatott volna.  

Milyen kormányzati és egyéb eszközök jöhetnek szóba az élelmiszer-vertikumban realizálódó jövedelmek arányosabb elosztásához, a termelői pozíciók javításához? 

Napjainkban is számtalan helyen vetődik fel az élelmiszer vertikumban realizálható jövedelmek arányosabb elosztása és ebben az állam és a kormányzat határozott és drasztikus beavatkozásának igénye. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a kormányzat szerepe a rendszerváltás óta és még inkább az Európai Unióba és más nemzetközi szervezetekbe történt integrálódásunk okán rendkívül nagymértékben korlátozódott. Az élelmiszervertikumban realizálódó jövedelmek arányos elosztása egy ideális helyzet lehetne, amiben kétségkívül a termelői pozíciók javítása lenne az első látványos eredmény. Illúzió azt képzelni, hogy ebben érdemi hatást kormányzati intézkedésekkel lehet elérni beavatkozva a piaci szereplők között folyó versenybe, nemzeti és nemzetközi vonatkozásban. Még bonyolítja a helyzetet véleményem szerint, hogy a most már tartósan irreálisan erős forint az Euróhoz és még inkább a dollárhoz képest a hazai termelői szektort hátrányosan érinti, aránytalanul növelve az import relatív olcsóságát, amelyet nyilvánvalóan mind a kereskedelmi hálózatok, kisebb részben a feldolgozók ki is használnak a saját versenyképességük megtartása érdekében. Nyilvánvaló, hogy ebből a szempontból az euró magyarországi bevezetése bizonyos értelemben új helyzetet teremtene utóbbi vonatkozásban. Természetesen alapvetően megváltoztatná a magyar kormány pénzügy-politikai mozgásterét, nagymértékben korlátozva azt. Meggyőződésem, hogy az igazságosabb jövedelem-eloszlásnak az élelmiszervertikum különböző szereplői között akkor lehetne a legnagyobb esélye, ha radikális módon képesek lennének az alapanyag-termelő szektor szereplői a mainál sokkalta nagyobb összefogásra minden ágazatban jelentős erőt képviselő integrációk létrehozására. Ha továbbra is megmarad utóbbi vonatkozásban a kereskedelem, a feldolgozói szektor, egyes szolgáltató ágazatok és a termelők integráltsági fokában jelenleg meglévő hatalmas különbség, illúzió arra gondolni, hogy érdemben javuljon és arányosodjék a jövedelem-eloszlás.  

Agrárpiaci elemzők véleménye szerint a tartós keresleti élelmiszer-világpiac akár 30%-os növekedést is megalapozhat a magyar agráriumban. Kérdés azonban, hogy a piaci realizáláshoz fel tudunk-e nőni versenyképességben és a piaci érdekérvényesítő-képesség megteremtésében? 

Magyarországnak az EU által is elfogadtatott agrárstratégiája, amely szerint 30%-os termékkibocsátás növekedési cél is jóváhagyást nyert, egyedülállóan a tíz új csatlakozott tagországot figyelembe véve. Egyértelmű, hogy ez a nagy harcok árán kiküzdött pozíció legalábbis potenciálisan, megfelelő válasz a világ mezőgazdaságában és élelmiszer- és energiagazdálkodásában várható új folyamatokra. Nem vitatható, hogy Magyarország minden további nélkül képes jelentősen nagyobb agrárteljesítményre, még úgy is, hogy erőforrásait fenntartható módon hasznosítja. Az, hogy ez teljesülhessék, döntő lesz az, hogy az agrárgazdaság szereplői és itt nem a már most jelentős integráció irányába mozgó szereplőkre gondolok, hanem arra a többségre, akik még mindig nem látják a létkérdéssé váló összefogás kényszerét, a szakmai munka színvonalának, növelésének szükségességét. Nem vitatható, hogy a földtulajdon szerkezet versenyképesebb formái felé történő gyorsabb elmozdulás is elengedhetetlen feltétel. Nem hallgatható el azonban az sem, hogy az Európai Unió agrárpolitikájában is érdemi változásra kell szellemileg, lelkileg és szervezetileg is felkészülnie az uniónak is, Magyarország agrárszereplőinek is. Egy dolog ma már biztosan kijelenthető, hogy a minőségileg változó, emelkedő életszínvonalú lakosság a Föld jelentős részén hatalmas fizetőképes keresletet fog támasztani elsősorban állati termékek iránt, amelynek nagy mennyiségű többletként megjelenő előállításához 5-10-szer annyi növényi eredetű takarmány alapanyag szükséges, mint akkor, ha a lakosság vegeteárius típusú vagy alapú diétán él. India, Kína és a mintegy 500 milliós lakosságú Dél-kelet Ázsia összesen 3 milliárd lakosának gyorsan növekvő életszínvonala szinte lineárisan növeli az állati-termék fogyasztást. Ez a piac fizetőképes és a megnövekedett fogyasztás takarmányigényét nem tudja megtermelni. Importálni és vásárolni fog. Európa potenciális adottságai továbbra is igen jók az élelmiszer-termelésre, és ezt újra európai stratégiává kell tenni Európa saját érdekében és a világ érdekében is. Ehhez új agrárpolitikai koncepció és szabályozási rendszer kell majd.